20 éve történt (Nagy Imre és mártírtársai újratemetése)

20 évvel ezelőtt, 1989. június 16-án reggel hatalmas tömeg gyűlt össze a Hősök terén. Az előző napokban gigantikus ravatallá alakított Műcsarnok homlokzata előtt már a helyükön sorakoztak Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsói és az ismeretlen mártírokat jelképező koporsó, melyre az 1956-os forradalmat szimbolizáló lyukas magyar zászlót terítettek. Elérkezett az idő, hogy az áldozatok 31 évvel haláluk után végső tisztességben részesüljenek.  

Csapdában
1958. június 16-án reggel Magyarország verőfényes napsütésre ébredt. Az iskolások már a vakáció lázában égtek, és szüleik is a balatoni SZOT üdülők semmivel össze nem hasonlítható hangulatáról ábrándoztak. Senki sem sejtette, hogy aznap hajnalban a budapesti Kozma utcai Gyűjtőfogházban két barátjával együtt kivégezték Magyarország törvényesen megválasztott miniszterelnökét. Nagy Imre napra pontosan öt évvel a halála előtt érkezett haza a Szovjetunióból, hogy a Sztálin halálát követő változások forgatókönyvét Magyarországon is megvalósítsa. Amikor azonban a moszkvai vezetés úgy ítélte meg, hogy túl messzire merészkedik, leváltották, és ismét a keményvonalasok kerültek hatalomra. De a szellemet már nem lehetett visszazárni a palackba. Nagy Imrét az 1956-os forradalom viharában választották meg az ország miniszterelnökének. A kezdeti bizonytalanság után magával sodorták az események. A kormányfő a szovjet beavatkozást követően is mindvégig kitartott az ország függetlensége mellett. Miután bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, azon a szomorú november 4-i hajnalon teljes joggal szólított fel az ellenállásra a megszálló csapatok ellen. Ezt követően azonban eltűnt, és csak másnap lehetett hallani, hogy már a jugoszláv nagykövetségen tartózkodik, ahol menedékjogot kért.
Ez azonban csapda volt. A szovjet vezetés már október 31-én döntött a beavatkozásról. A tervek szerint Nagy Imrét azzal az indokkal akarták lemondatni, hogy nem képes megfékezni az eluralkodó káoszt és az ellenforradalmi túlkapásokat. Az utódjául kijelölt Kádár János ugyanis hatalmát mindaddig nem érezhette legitimálva, ameddig Nagy Imre politikai alternatívát jelentett. Amikor Hruscsov rájött, hogy a kormányfő nem hajlandó együttműködni, a jugoszláv vezetővel, Titóval egyeztetett további sorsáról. Ezt követően csalták el a jugoszláv nagykövetségre, ahová családtagjai és legközelebbi munkatársai kíséretében érkezett.

Kiiktatva
Még túl mélyek voltak a sebek ahhoz, hogy Kádár megkockáztasson egy Nagy Imre elleni pert, de azt sem engedhette, hogy legfőbb riválisa Magyarországon maradjon. Ezért megszervezték az elrablását és külföldre szállítását. Miután a miniszterelnök garanciát kapott a szabad eltávozásra, háromhetes ott tartózkodás után híveivel együtt november 22-én este fél hétkor elhagyták a jugoszláv nagykövetséget. Egy autóbuszt küldtek értük, hogy hazaszállítsák őket, ám a jármű a szovjet városi parancsnokság előtt állt meg, ahol egy szovjet alezredes felszólította az utasokat, hogy szálljanak le. Végül erővel kellett őket kényszeríteni. Az asszonyok és a gyerekek hangosan sírtak, de semmit nem tehettek. Még aznap este szovjet katonai repülőgépeken Romániába szállították, majd a Bukarest melletti Snagov üdülőhelyen helyezték el őket.
Az elrablást követően két napig csönd volt, és csak találgatások léteztek a csoport sorsáról. A Kisalföld korabeli száma így ír: „Széltében-hosszában az a hír terjedt, hogy Nagy Imrét, akit az ország népe becsül, s akinek a sorsát élénk figyelemmel kíséri, a szovjet csapatok rabolták el és vitték Romániába.” Aztán a magyar állami vezetés bejelentette, hogy Nagyék önként távoztak a baráti országba, Kádár pedig rádióközleményben fejtette ki, hogy nem kívánnak pert indítani a volt miniszterelnök ellen.
Az üdülőhelyen tartózkodó „vendégek” helyzete persze koránt sem volt rózsás. A szobákban lehallgató-berendezéseket helyeztek el, az ellátás és a bánásmód pedig egyre mostohább lett. 1957 tavaszán aztán meglepő fordulat következett be, amikor Kádár kijelentette: „Az elvtársak [azaz a moszkvai vezetés] helyeslik, hogy megfelelő szigorú felelősségre vonást eszközöljünk. A világnak is meg kell mutatni, hogy büntetlenül nem lehet ellenforradalmat szervezni szocialista rendszerben!” Ez megpecsételte a foglyok sorsát.

Vizsgálati fogságban
Miután társait és családját elkülönítették, április 14-én egy fekete autó állt meg a snagovi ház előtt. A nemzetközi menedékjog lábbal tiprása volt, amikor egy magyar ÁVO-s ezredes letartóztatta Nagy Imrét. A repülőgép, amely őt és társait Magyarországra szállította, szovjet katonai gép volt. A megbilincselt foglyok fejére fekete csuklyát húztak. A következő egy évet az idős kormányfő a budapesti Gyorskocsi utcai állambiztonsági börtönben töltötte egy szigorúan izolált magánzárkákban.
A kicsiny ablaknyílást egy pléhdarabbal zárták le, a plafonról egy éjjel-nappal égő izzó lógott le. A fogolynak a priccs szélén kellett ülnie, hogy az őr mindig láthassa a leselkedő nyíláson át. Személyes holmijait elvették, a cellában csak a kübli volt állandó társa. Sétát is csak havonta egyszer engedélyeztek, akkor is a börtönudvar egy külön e célból elkülönített, magas téglafallal körülvett szűk részén.
Miután a kihallgatások megkezdődtek, a fogoly tiltakozást nyújtott be az ellene folyó törvénytelen eljárás ellen. Választ természetesen nem kapott. Ekkor elvi és politikai síkra terelte a kihallgatás menetét, és kifejtette elképzeléseit a kommunista vezetés hibáiról, a terrorig vezető túlkapásokról, arról, hogyan vezetett mindez a forradalom kirobbanásához. Éles vitákba keveredett a kihallgatójával, aki újabb és újabb vádakkal állt elő. Augusztusra elkészült a Moszkvával is egyeztetett vádirat, amely teljesen elrugaszkodott a realitástól. Eszerint Nagy Imre már évek óta egy valóságos összeesküvő kör élén állt, társaival eleve elhatározta a többpártrendszer visszaállítását és a Varsói Szerződésből való kilépést, kapcsolatot tartott a nyugati imperialistákkal, illetve a hazai fasiszta felkelőkkel, és a népi demokratikus államrend megdöntésére törekedett. Egyelőre azonban nem került sor a perre a szeptemberi ENSZ-közgyűlés miatt, ahol éppen a magyar ügy volt napirenden.

„Sorsomat a nemzet kezébe teszem”
Végül 1958. február 5-én megkezdődött a titkos per a katonai bíróság hermetikusan elzárt Fő utcai tárgyalótermében. A Legfőbb Bíróság dr. Radó Zoltán által vezetett Népbírósági Tanácsa előtt tárgyalták a Nagy Imre per vádlottjainak ügyét. Az eljárás törvénytelenségére jellemző, hogy az ülnökök egyike az a Lakatos Péterné volt, akinek férjét a Köztársaság téri pártház ostrománál ölték meg, így személyi elfogultsága miatt még esküdt sem lehetett volna. A vádat dr. Szalai József, a legfőbb ügyész első helyettese képviselte. Miután kiderült, hogy Radó nem képes érdemleges vitába szállni a vádlottakkal, betegségre hivatkozva másnap elnapolták a tárgyalást, és csak négy hónappal később fejezték be, mégpedig másik tanácselnök, Vida Ferenc vezetésével, aki húsz forradalmárt juttatott már akasztófára.
A június 9-én kezdődő tárgyalássorozatot filmre vették, amelyet azonban titkosítottak, és csak az idén oldottak fel. Az ítélet már jóval előbb megszületett, így maga a per csak formális volt. Nagy Imre védője, egy 70 évnél idősebb ember azt hangsúlyozta, hogy védence nemcsak nem kívánta a szocialista rendszer megdöntését, hanem éppenséggel mentette, ami menthető volt, és minden változást a párt akkori vezetésének tudtával és beleegyezésével tett. Vida elnök ekkor durván ráförmedt: „Figyelmeztetem a védőt, hogy ha nem hagyja abba pártunk és kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padján találja magát.” A tárgyalássorozat alig egy hét alatt véget ért.
Valamennyi vádlott bűnösnek vallotta magát, kivéve a miniszterelnököt, aki élt az utolsó szó jogával: „Igen tisztelt Népbíróság! Igen tisztelt Elnök Úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.” Mivel a védő hivatalból élt a kegyelmi kérvénnyel, a forma kedvéért még aznap összeült ugyanaz a testület, amely meghozta az ítéletet, és kegyelmi tanáccsá alakult. Vida Ferenc elnök indok nélkül utasította el a kegyelmi kérvényeket, így az ítélet a kihirdetés pillanatában jogerőre emelkedett. Másnapra tűzték ki a három halálra ítélt akasztását, akiket a Kőbányán található Kozma utcai Gyűjtőfogházba szállítottak. Nagy Imre levélírással töltötte utolsó óráit, amelyet azonban sosem kaptak meg szerettei.

Akasztás hajnalban
Másnap kora hajnalban jöttek a foglyokért. A kivégzés helyéül az úgynevezett Kisfogház udvarát jelölték ki, ahová egyenként kísérték ki az elítélteket. Dr. Bimbó István kiküldött bíró megállapította személyazonosságukat, majd felolvasta a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Népbírósági Tanácsának ítéletét, valamint a kegyelmi kérvények elutasítását. Azután átadta őket a hóhérnak, hogy teljesítse kötelességét.
Bogár János ítéletvégrehajtó elsőként 5 óra 9 perckor Nagy Imre nyakába akasztotta a kötelet. A meggyötört idős ember utolsó szavaival a független, szocialista Magyarországot éltette. Haláltusája alig néhány másodpercig tartott. Őt követte Maléter Pál, majd Gimes Miklós. Az orvosok megállapították a halál beálltát, majd felvették a 120 Ft-ot a felmerült költségekre és aláírták az átvételi elismervényt. Ez a groteszk közjáték jól tükrözte a rendszer embertelenségét.
A holttesteket a közeli rabtemetőben földelték el jeltelen sírban. 1961-ben titokban kiásták a koporsókat, kátránypapírba drótozták, és átvitték a szomszédos Újköztemető 301-es parcellájába. Nagy Imre maradványait „Borbíró Piroska” név alatt hantolták el újból, hogy még az emlékét is megpróbálják eltörölni.

< Előző		Következő >